Sorozatunk negyedik részében a Tokió Királya (King of Tokyo) nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben...

Ebben az írás sorozatban a társasjátékok személyiségfejlesztő hatásaival és önismereti tényezőivel foglalkozunk kicsit bővebben.

Sorozatunk negyedik részében a Tokió Királya (King of Tokyo) nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben, amit egyébként megtalálhattok a Sas és Kos Társasjátékos szaküzlet polcain, vagy akár a webáruházunkban, a saseskos.hu oldalon. A játék azon aspektusát vizsgáljuk meg kicsit tüzetesebben, hogy mennyire vagyunk hajlandóak konfrontálódni a többi játékossal egy olyan környezetben, ahol a cél elérésére van más út is, mint „pofozni” a többieket – holott a játék lényege még is csak az.

A Tokió Királya nevű játékban minden játékos egy-egy kitalált szörnyeteget irányít, akik úgy néznek ki, mintha csak most léptek volna elő egy B-Movie-ból. És valóban, a játék nem is titkolja, hogy erre a zsánerre építette fel a történetét: Godzilla, King Kong...és a többi.

A játék legfőbb mechanizmusa a hat egyedi dobókocka, amik mérete jócskán meghaladja a normál dobótestekét, amit társasjátékok szoktak használni. Igazi monster méretűek. Ezek a kockák döntik el, hogy mit is fog csinálni a szörnyünk a körünkben.

Minden játékosnak lehetősége van kétszer újradobni akármelyik kockát, de ha akarunk, akkor meg is állhatunk az első vagy a második dobásnál. Ez az a pont, ahol előjön mindenkiből a belső kis szörnyege, már ha van ott, vagy éppen fel tudja azt piszkálni egy másik játékos bennünk.

Mert bizony mindenkinek akkor a legnagyobb a szája, amikor nem rajta van a pofon kapás sora, és szorgalmazza, hogy dobjunk még több mancsot, hogy éppen a városban ácsorgó játékos bábúját csapkodjuk meg egy kicsit. Nekünk pedig el kell dönteni, hogy újradobjuk-e a karom szimbólumokat vagy hagyjuk őket az asztalon.

Te mit választanál? Támadsz, vagy inkább hagyod a karmokat és megpróbálsz még egy 3-ast forgatni, hogy 3 győzelmi pontot kapjál? Hiszen a győzelmi pontok szerzése az egyik mód, hogy megnyerjük a játékot. A másik viszont éppen az, ha csak egyedül mi maradunk Tokió városában. Nehéz döntések.

Kicsit más a helyzet, ha éppen alacsony az életpontunk. Ilyenkor törekszünk minél több szívet dobni, de egy-egy becsúszott 2 db 2-es vagy 3-as ilyenkor is megdobogtatja némelyik játékos szívét, és greedy lesz. Gyógyuljunk, vagy szerezzünk még pár győzelmi pontot, hátha nem kapunk be több sebzést addig, amíg újra ránk kerül a sor.

A Tokió Királya másik nagy mechanikája, ami nehéz döntésekre sarkallhat minket, azok a kártyalapok, vagyis képességek. Persze ezen csak akkor kell gondolkoznunk, ha van elegendő energiánk vagy, ahogy mi szoktuk hívni: „salátánk”.

Amennyiben van, sokszor könnyű a döntés, hiszen sok olyan képesség van, ami érezhetően jobb a többinél. De az is gyakran előfordul, hogy két hasonlóan jó lap üti fel a fejét a vásárlási sorban. Az egyik a sebzésre épít, míg a másik extra védelmet biztosít a számunkra.

Te melyiket választanád?

Mindezek összessége teszi a Tokió Királya játékot olyan társasjátékká, ami megmutatja, mennyire vállalunk kockázatot, no és mikor. Bevállalunk-e még egy újradobást, vagy inkább beérjük a kevesebbel és nem borítjuk fel a terveinket. Békésebb-e a természetünk, vagy alapból támadó szellemiségünk van. Háttérbe húzódunk, vagy élharcosok vagyunk. Esetleg hagyjuk-e rábeszélni magunkat a környezetünk által olyan dolgokra, amiket magunktól nem biztos, hogy megtettünk volna.

A játékmenet elég gyors ahhoz, hogy ha ki is estünk, még egy partyt le tudjunk játszani a játékkal. De addig is, kell nagyobb öröm annál, mint ahogy megelégedve nézzük, hogy sorra véreznek el azok a játékosok is, akik kiejtettek minket a játékból?

Sorozatunk következő részében a Takenoko nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben. Viszont addig se feledjétek: A társasjáték kikapcsol, fejleszt, összehoz!

Sorozatunkban a stresszhelyzet kezelésével és a stressz oldásával foglalkozunk. Ebben a részben pedig a Catan telepesei nevű klasszikus társasjátékkal ismerkedünk meg kicsit közelebbről, amit egyébként megtaláltok a Sas és Kos Társasjátékos bolt polcain, valamint a webshopjukban a www.saseskos.hu oldalon.

A Catan telepesei immáron húsz éves pályafutása alatt rengeteg játékosnak szerzett felejthetetlen élményeket szerte a világban és vezette be őket a modern társasjátékozás világába. Sőt mi több, a mai napig rendeznek belőle világbajnokságokat, és jelennek meg hozzá kiegészítők.

Sokan, sokféleképpen próbálják feloldani ezt az állapotot, és valljuk be, a legtöbb esetben nem egy pozitív eszközzel.

Ezeknek a helyzeteknek a megoldásához és kezeléséhez is kiváló segítség a társasjátékozás. Ugyanakkor a társasjátékozásnak is megvannak a maga stressz faktorai.

Ebben a sorozatban a stresszhelyzet kezelésével és a stressz oldásával foglalkozunk.

Ki ne ismerné az érzést, amikor valami annyira stresszel minket, hogy szinte elpukkan az agyunk. Sokan, sokféleképpen próbálják feloldani ezt az állapotot, és valljuk be, a legtöbb esetben nem egy pozitív eszközzel.

Ezeknek a helyzeteknek a megoldásához és kezeléséhez is kiváló segítség a társasjátékozás. Ugyanakkor a társasjátékozásnak is megvannak a maga stressz faktorai.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ebben a környezetben sokkal pozitívabban kezelik az emberek a stressz helyzeteket, és tanulva belőle a valós életbe is átültethetővé válik a problémák megoldásának képessége.

Ebben a bejegyzésben a 7 Csoda nevű díjnyertes társasjátékkal foglalkozunk kicsit bővebben, amit megtaláltok a Sas és Kos Társasjátékos bolt polcain, vagy akár a webshopjában a www.saseskos.hu oldalon is.

A játék egy úgynevezett draftolásos mechanizmuson alapszik, ahol 7 lapból kell választanunk egyet, a többit pedig tovább adnunk. Majd kapunk egy másik kártya csomagot az oldalunkon ülő játékostól. Ezt a folyamatot ismételjük addig amíg, már csak két lap marad amiből választhatunk. Ekkor az egyiket „bezsebeljük”, a másikat pedig eldobjuk.

Mindezt háromszor kell megtennünk a játék során.

Elég egyszerűen hangzik nem? Pedig nem az. Hogy miért nem?

Nos, én személy szerint imádom a draftolós kártyamechanizmust, ami a TCGk világát illeti. Azonban a 7 Csoda nem ebbe a kategóriába tartozik. Itt kevesebb a választási lehetőség, legalábbis látszatra. Kevesebb a lapok száma, amiből választhatunk. Ez okozza a stressz forrást.

Ebben a játékban minden lap amit kiválasztunk, sokkal nagyobb jelentőséggel fog bírni. A hatása a játék további alakulására sokkal drasztikusabb, mint ha egy tizenkilenc vagy húsz lapos pakliból választanánk ki egy lapot. Ráadásul itt a lapok hatása minden egyes kivett lap után érvényesül.

Egyidejűleg kell figyelnünk arra, hogy legyen elég nyersanyagunk a lerakott lapok segítségével. Mind e közben lehetőleg ne maradjuk alul a harci erőt illetően. Gyűjtsünk zöld, szimbólumokkal ellátott lapokat és győzelmi pontokat érő kék épület lapokat. Ha ez nem lenne elég, akkor a játék végére érdemes a csodánk három szakaszát is felépítenünk.

Rengeteg feladat, amire mindössze három körünk van, fejenként hat lap leépítésével.

Ezért a játék folyamán elég gyakori jelenség az, hogy egy vagy két ember a fejét vakargatva, mély töprengésbe kezd és nem tud választani még az utolsó előtti körében, nagyon csekély lap mennyiségből sem.

Amikor megszületnek a döntések, és látod, hogy ki mit választott ki, káromkodva konstatálod magadban vagy éppen hangosan, hogy bizony nem azt a lapot kellett volna választanod amit leraktál magad elé.

Aztán ott van a következő döntések sorozata, mert érkezik a következő pakli, amiből ismét választanod kell. A terved – amit felépítettél magadban –, az esetek túlnyomó részében mehet a kukába, és újra ott ülsz a körmödet rágcsálva, próbálsz optimális döntést hozni.

A másik kérdés, ami ilyenkor gyakran felvetődik az emberekben: csináljak jót magammal (bár nem sokat fog számítani), vagy szúrjak ki a másikkal, hogy ne tudja majd a tőlem kapott lapokból kivenni azt, ami neki kell? Ez pedig még jobban megkavarja a dolgokat és nehezebbé teszi a döntéseket.

Ez a fajta fokozott figyelem és döntéshozatali kényszer végigkíséri a játékosokat a 7 Csodában, és nem enged a szorításából. De amint vége a három körnek és előkerül a pontösszesítő lapocska, gyakorta születnek meglepetések, és olyanok kerülnek ki győztesen, akik maguk sem hitték volna, hogy megnyerhetik ezt a játékot. Az első játékomnál én is csodálkozva néztem fel, amikor kiderült, hogy harmadik lettem. Hiszen magát a játékot is alig ismertem.

A 7 Csoda tehát megtanít minket gyors, egymás utáni döntéseket hozni egy folyamatosan változó környezetben. Így kifejezetten alkalmas nevelési és fejlesztési célokra is.

Sorozatunk következő részében a Catan telepesei társasjátékkal foglalkozunk kicsit bővebben. Addig se feledjétek: A társasjáték kikapcsol, fejleszt, összehoz.

Játszottál már szerepjátékokkal? Esetleg egy mmorpg-al? Amennyiben igen, akkor ezt az írást imádni fogod. De ha még nem próbáltad, akkor se keseredj el, hiszen nem valami rejtelmes, bonyolult dologról fogunk beszélni.

Ebben az írásban a Munchkin nevű játékkal foglalkozunk egy kicsit bővebben. Pontosabban azzal, hogy milyen különlegességeket és élményeket tartogat számunkra ez a remekbe szabott kis kártyajáték.

A Munchkin egy ízig-vérig fantasy világban játszódó játék, csak éppen ki van vágva belőle minden sallang és finomkodás. Itt nem kell karakterfejlődéssel, személyiségjegyekkel, aprólékos tulajdonságelosztásokkal vagy min./max.-al foglalkozni. Ez a társasjáték a lényegre összpontosít, ami a legtöbb ember szívét megdobogtatja, ha belekezd egy rpg kalandba, azaz a loot-ra!

Vagyis hogy minél több kincset szerezünk be, minél csillogóbb és táposabb felszereléseket öltsünk magunkra.

Mindezt pedig olyan fergeteges humorral ötvözi, hogy ember legyen a talpán az, aki kibír egy parti Munchkint nevetés nélkül.

A játék célja nagyon egyszerű. Jussunk el a tízedik szintre bátor kis kalandozónkkal. Csakhogy ez nem lesz olyan egyszerű, mivel a dungeon-be, ahova lemerészkedtünk, veszélyesebbnél viccesebb szörnyecskék várnak ránk. Átkok zúdulhatnak gyanútlan fejünkre. Sőt, ami a legelképesztőbb, a saját kalandozó „társaink” leselkedhetnek ránk egy sarokban, arra várva, hogy jól kibabráljanak velünk, ha alkalmuk adódik rá.

A körödben „berúgod az ajtót” és az ott várakozó szörnnyel méred össze az erődet. De jaj, túlságosan erős az a számodra. Mit tehetsz ilyenkor?

Ekkor mutatja meg a Munchkin az igazi arcát. Ugyanis segítséget kérhetsz a többi játékostól és kezdetét veszi a nagy egyezkedés:

• Segítek neked, de kérem az összes kincset.
• Ki van zárva. Más valaki?
• Én segítek, de elég lesz az első kincs.
• Rendben.

Majd a „segítőd” a lapjai felhasználásával elég erőssé tesz titeket, hogy együtt legyőzhessétek a szörnyeteget. De ekkor a sértődött első felajánló széles vigyorral odarak egy lapot a szörny mellé, ami még erősebbé teszi a bestiát.

• Ez baj. - jegyzed meg. - Nincs még valamid, ami segíthet győzni?
• Háát, az attól függ.
• Mit akarsz?
• Két kincset.
• Jó, legyen. - mondod durcásan.

Aztán valaki odarak még egy erősítő lapot a szörny mellé, és megszólal:

• Én is segítek. De kérem a maradék egy kincset.
• Tudjátok mit, felejtsétek el. Nem kell a segítség. Inkább futok.

Ez pedig csak egy kis apró példa volt arra, hogy milyen helyzetek alakulhatnak ki a Munchkin során. A lehetőségeknek csak a kiegészítők szabnak határt. Azokból pedig akad bőven.

A játékban azonban nem csak a csaták során lesz lehetőség kibabrálni a másikkal, hanem a különböző kincs lapokkal is, amivel elveheted egy másik játékos egy felszerelését, classát, faját vagy éppen a szintjét.

Maguk a szörnyek, felszerelések és egyéb lapok pedig olyan humorosak és kisarkítottak, amik minden szerepjátékosban kellemes emlékeket idéznek. Vegyük például a „Zavaros szabályok idézése” nevű lapot, aminek a hatására lépsz egy szintet. Ki ne találkozott volna már hasonló helyzettel, miközben szerepjátékozott. Az ehhez hasonló lapok kijátszását pedig sokszor egy vagy több kis történet elmesélése kíséri, ami még vidámabbá teszi a játékmenetet. No meg hosszabbá. De kit érdekel ez, miközben ilyen jól szórakozik.

Meg aztán a Munchkin egy igazi party játék, ami tökéletesen betölti a rá szabott szerepkört. Nem lehet leülni elé komoly, stratégikus hangulatban. Itt bizony patri lesz, egy igazi Munchkin parti, ahol még azok is garantáltan jól fognak szórakozni, akik hozzá sem szagoltak eddig ehhez a világhoz.

Végül pedig én azt mondom, hogy legyen tiszta a játszma. Ne csaljunk. Bár sokan úgy játsszák a játékot, hogy ha a többiek nem vették észre, hogy mit csináltam, vagy nem olvasták el a lap szövegét, amire utaltam, akkor csalhatok. De ez csak a játékosok hozzáállásán múlik.

 Megvizsgáljuk azt, hogy milyen hatással van ránk a játék co-operative aspektusa, és a csapat különböző tagjai mennyire hagyják magukat befolyásolni egy másik személy által a közös cél elérése érdekében.

Ebben az írás sorozatban a társasjátékok személyiségfejlesztő hatásaival és önismereti tényezőivel foglalkozunk kicsit bővebben.

Sorozatunk harmadik részében a Pandemic nevű társasjátékkal foglalkozunk kicsit bővebben, amit egyébként megtalálhattok a Sas és Kos Társasjátékos bolt polcain vagy akár a webshopjukban a saseskos.hu oldalon. Megvizsgáljuk azt, hogy milyen hatással van ránk a játék co-operative aspektusa, és a csapat különböző tagjai mennyire hagyják magukat befolyásolni egy másik személy által a közös cél elérése érdekében.

A Pandemic nevű társasban egy-egy kutatót, orvost vagy más fontos feladatot ellátó személy alakítanak a játékosok akiknek feladata a világon elszabadult vírusos járványok megfékezése. A játéktéren a föld különböző nagyvárosai között utazva kell ezt megtenni, csapatmunkával.

Ez pedig egy remek lehetőség arra, hogy meg is tudjuk magunkról, mennyire vagyunk irányításmániások, amolyan fotelparancsnokok. Vagy éppen mennyire vagyunk önfejűek, és nem hallgatjuk meg mások tanácsait.

Mivel egy körben csupán négy akciót hajthat végre egy játékos, így nagyon meg kell gondolni, hova utazik és mit csinál az adott helyen. Ez pedig komoly megbeszélést kíván a csapat részéről. Itt pedig belépnek a játékba az alfa személyiségek, és könnyen átvehetik az irányítást a többiek között és úgy mondván egyedül játsszák le a játékot. Sok játékost ez pedig nagyon zavar, csak éppen nem mernek szólni az illetőnek.

Személy szerint én szerencsére még nem voltam olyan csapatban, ahol ez előfordult volna, de már láttam ilyent és bizony kívülről nézve is elég demoralizáló tud lenni. A társasjáték lényege, hogy együtt játszanak a játékosok és ez egy co-operative játék esetében hatványozottan igaz. A fent említett személy pedig pont ettől fosztja meg a játékostársait.

A másik személyiség fajta, aki előfordul egy Pandemic játszmában az éppen az ellenkezője. Ő az, aki hagyja magát az árral sodortatni és szép csendesen ül végig. Arra lép bábújával, amerre a többiek mondják. Nem mondja meg, ha van egy jó ötlete a következő lépésre, amit meg kéne lépnie a csapatnak. Majd a végén, miután a vírusok eluralkodtak, csendesen megjegyzi, hogy lett volna egy jó ötlete, amivel 6 körrel korábban nyert volna a csapat.

Te magadra ismersz a fentiekből? Volt már ilyen személy a csapatodban?

Érdemes odafigyelni az ilyenekre, hiszen ezeket a személyiségjegyeket a mindennapi életből hozzák magukkal a résztvevők.

A játék maga elég kegyetlen ahhoz, hogy sok helyen elbukhassuk, és a legtöbb ilyen opciót nem is tudja befolyásolni a csapat. Viszont ha tényleg összedolgozva, mindenkit meghallgatva játsszuk a Pandemicet, akkor jó eséllyel fogunk sikerrel járni.

Sokszor azon múlik a dolog, hogy a következő körben elfogy a húzó-pakli, és nagy brainstormingok jönnek, hogy, hogyan is lehet megoldani az utolsó vírus ellenszerének kifejlesztését.

Szóval a Pandemic egy igazi csapatszellemet követel meg, ami szerencsére a legtöbb emberben megvan. Talán ezért is annyira népszerű ez a játék a mai napig, természetesen a remekül eltalált téma mellett, ami egészen egyedi és megismételhetetlen. Hiszen melyik másik játékban a feladatunk a világ megmentése mindennapi emberek részvételével? Semmi szupererő, semmi sci-fi technológia, vagy misztikus tárgyak. Csupán az együttműködésre való hajlam és az alaposan átgondolt terv az, ami elválasztja a játékosokat a világ pusztulásától.

Sorozatunk következő részében a Tokio Királya nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben. Viszont addig se feledjétek: A társasjáték kikapcsol, fejleszt, összehoz.

Ebben az írás sorozatban a társasjátékok személyiségfejlesztő hatásaival és önismereti tényezőivel foglalkozunk kicsit bővebben.

Mit látsz meg egy képben? Mire figyelsz fel először ha ránézel egy festményre? És ha hallasz hozzá egy kis történetet?

A Dixit nevű játék ezekre a kérdésekre építi fel a játék menetét. Ebben a könnyed party játékban számos érdekes és néha egészen bizarr képekkel találkozhatunk a kártyalapokon. A feladatunk, hogy a játékosok által kirakott képekből kitaláljuk, melyikre is gondolt a soron lévő játékos, miután elmondta a képhez tartozó történetet.

A játék nagyon nagy szabadságot ad, hogy hogyan is fejezzük ki magunkat. Nem mondhatunk túl sokat, de túl keveset sem. Hiszen a cél, hogy a játékos társaink egy része kitalálja melyik lapot tettük mi le. Ez sokszor nehezebb feladat, mint gondolnánk.

Le kell vetkőznünk a verbális gátlásainkat és a szerepléstől való félelmeinket. Sok embernek ez nehezen megy – ezért is vannak a party játékok, hogy az ilyen gátlásokat oldják, és opciót kínáljanak más, az egészségre káros módszerek mellett. Ez pedig nem elhanyagolható tényező az ilyen játékoknál.

A Dixit pedig mindezt olyan könnyed eleganciával teszi meg, mint egyik másik játék sem.

Ránézünk a festményre, és mondjuk egy bohóc áll rajta a reflektorfény alatt. Aztán hosszas gondolkozás után csak annyit mondunk a játékostársainknak: - Ez a te időd!

Ebből kell asszociálniuk a többieknek arra, hogy milyen képet válasszanak ki a saját kezükben tartott lapokból, és arra, hogy melyik lehet majd az igazi a végén választható összes lap közül.

A kérdés az, hogy kinek melyik részlete fogja megragadni a figyelmét egy festménynek, amiből erre a kis félmondatra fog következtetni.

Az persze segíthet, ha egy összeszokott társaság ül le játszani együtt, hiszen könnyebben kitalálhatják, mire is gondolt a másik –  de ez nem garancia ebben a játékban. Ilyenkor ébrednek rá az emberek a lényegre: mennyire ismerem a játékos társaimat? Honnét tudjam, hogy mire gondolnak? Vagy az ellenkezője: vajon ők tudni fogják, hogy én mire gondoltam?

A szavazás közben már azon agyalsz, hogy te milyen történettel fogsz előállni. Melyik képet fogod választani. Milyen ábra vagy alak mozdított meg benned valamit, amiből egy kis történetet tudsz fűzni a kép mellé. Ha nem is történet lesz a vége, hanem csak pár mondat, akkor is frappáns legyen és ne túl nyilvánvaló utalás.

Ez a nyakunkba szakadt szabadság nagyon felszabadító tud lenni, és néha elképesztően vad történeteket szül, vagy éppen olyan vicceseket, hogy gurulunk a nevetéstől – én éppen ezt szeretem a Dixitben. Ki tudom élni a kreativitásomat és el tudok játszani a képzeletemmel a képet nézve, hogy megalkossam azt a történetet, amivel a többieket éppenséggel 

teljesen összezavarok, vagy reményeim szerint, egy-két ember tudja majd, hogy mi áll a kusza kis mese hátterében.

A lapok pörögnek, és azt veszem észre, hogy máris vége a játéknak: beért valaki a célba – jobb esetben az én nyulam. De ha még sem, sebaj, hiszen mindig van egy következő kör. Az ilyen játékoknál sosem lehet leállni egy játék után. Sokszor egy egész estét kitöltő program lesz a játékból, és a többi társas ott hever durcásan az asztalon.

A Dixit tehát arra tanít minket, hogy ne féljünk kifejezni a képek által kiváltott érzelmeinket, és hogy ezeket megfelelő formába tudjuk közölni. Vegyük észre az apró kis részleteket és gondolkozzunk el egy-egy kis momentum jelentőségén.

Végeredményben pedig arra is, hogy tudunk jól szórakozni „elegendő” mennyiségű alkohol nélkül is.

A játékot megtaláljátok a Sas és Kos, a társasjátékos bolt polcain is, vagy akár a webshopjában a www.saseskos.hu oldalon.

Sorozatunk következő részében a Pandemic nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben, ahol is az együttműködésre való készségünket és az irányítás orientáltságra való hajlamunkat vesszük górcső alá a játék segítségével. Viszont addig se feledjétek: A társasjáték, kikapcsol, fejleszt, összehoz.

Ebben az írásban azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy egyre több társasjáték jelenik meg online vagy applikációs verzióban, és hogy miért éri meg ez a fejlesztő cégeknek, és vajon milyen hatással van ez magára a játékosokra.

A kérdést két klasszikus és a modern társasjátékozás alapját képező játékon keresztül járjuk körbe. A Carcassonne és a Catan telepesei. Ennek a két játéknak immáron régóta létező online verziója is fellelhető a piacon. De hogyan hatott mindez ránk, játékosokra nézve?

Személy szerint, én maradok a fizikai verziók mellett. Hogy miért? Mert amikor leülök egy társasjáték elé, akkor társasági élményre vágyok, és nem arra, hogy egy monitort bámulva a világháló egy másik pontján lévő emberrel játsszak együtt.

Bele akarok nézni a szemébe, amikor nyersanyagot cserélnénk a Catanban, vagy éppen lehelyezem a következő lapkát Carcassonne erődítményéhez. Látni akarom a reakcióit, együtt akarok nevetni a többiekkel a végén, vagy éppenséggel azt sem bánom, ha morgolódni látnak egy-egy szerencsétlen kockadobás vagy taktikai lépésem miatt.

Ezek mind hozzátartoznak ahhoz az élményhez, amit a számítógépem előtt nem élhetek át. De akkor miért jöttek létre ezek a verziók?

Az embereknek nincs idejük összeülni társasozni? Nincs lehetőség hol összeülni? Téves.

Egyszerűen a lustaság az oka. A mai világban megszoktuk, hogy minden amit csak akarunk, azonnal az ölünkbe hullhat egy gombnyomásra. Pizzát akarsz? Rendelsz egyet és házhoz hozzák. Hajszárítót akarsz venni? Megrendeled neten és egy futár szállítja ki neked. Ki se kell mozdulnod a lakásból.

És bizony a társasági élményeket is szeretnénk így megszerezni. Csakhogy azt nem lehetséges. Legalábbis az én olvasatomban. Mert a társasjátékozás egy olyan személyes és közvetlen élmény, amit csak a való világban élhetünk át.

A szociális érintkezés olyan formája, ami építő, pozitív és inspiráló élmény. A társasjátékozás reneszánszát éli, és nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ebbe a korba születtünk. Majdnem minden városban léteznek már társasjáték klubok. Évente több száz új játék születik meg, és nem kell a Monopoly vagy a Gazdálkodj Okosan előtt ücsörögnünk. Noha azokkal sincs semmi baj, de az utóbbi évtizedekben olyan hatalmasat változott ez a hobbi, hogy aki nem követte figyelemmel az eseményeket, azt valóságos kultúrsokként érheti a dolog.

Ennek a folyamatnak pedig a két nagy alappillére a Carcassonne és a Catan. Ezek a játékok sok millió embert nyertek meg a modern kori társasjátékozásnak, és a mai napig nyújtanak felejthetetlen élményeket számukra. Sőt, a mai napig rendeznek belőlük világbajnokságokat. Én még most is szívesen veszem elő olykor ezt a két játékot, és játszok egy-két fordulót a barátaimmal vagy éppen idegenekkel, akik lejönnek a társasjáték klubban - ahova járok-, mert tudom, hogy garantáltan jó élményekkel fogok gazdagodni és remekül fogok szórakozni.

Ennek a két játéknak nagy előnye, hogy könnyen megtanulható és olyan témát, mechanikát tartalmaz, ami egy olyan emberrel is megszeretteti ezt a tevékenységet, aki nem igazán művelte.

A játékokat egyébként megtaláljátok a Sas és Kos Társasjátékos üzlet polcain vagy akár a webshop oldalán, a www.saseskos.hu-n.

Szóval én azt javaslom mindenkinek, hogy üljön össze más játékosokkal és játsszon inkább, minthogy a gépe monitorját bámulja. Ismerkedj meg új emberekkel, hiszen a kocsmázáson és a klubbokon kívül is van lehetőség társasági érintkezésre. Találkozunk a következő bejegyzésben és addig se feledjétek: A társasjáték, kikapcsol, fejleszt, összehoz.   

Ebben a sorozatban a stresszhelyzet kezelésével és a stressz oldásával foglalkozunk.

Ki ne ismerné az érzést, amikor valami annyira stresszel minket, hogy szinte elpukkan az agyunk. Sokan, sokféleképpen próbálják feloldani ezt az állapotot, és valljuk be, a legtöbb esetben nem egy pozitív dologgal.
Ezeknek a helyzeteknek a megoldásához, és kezeléséhez is kiváló segítség a társasjátékozás. A társasjátékozásnak is megvannak a maga stressz faktorai. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ebben a környezetben sokkal pozitívabban kezelik az emberek ezeket a helyzeteket, és tanulva belőle a valós életbe is átültethetőek ezek a módszerek.
Ebben a bejegyzésben a Citadella nevű party játékkal és az általa generált stresszhelyzettel foglalkozunk kicsit bővebben. A játékot egyébként megtalálhatjátok a Sas és Kos, a társasjátékos bolt polcain is vagy akár a webshopjában a www.saseskos.hu oldalon.
A Citadella egy szerepkör választós játék, ahol a különböző személyiségek bőrébe bújva próbálunk túljárni a többi játékos eszén, és felépíteni a saját kerületeinket.
Mivel minden körben más és más szerepkörbe bújhatunk, és jó eséllyel kell is, ezért az előző körben nekünk dolgozó szerepkör könnyen a végzetünk lehet ebben a fordulóban.
Kezdjük a legidegőrlőbb szerepkörrel, az orgyilkossal. Ha nem mi választunk először karaktert, és nem látjuk a felfordított lapon ezt a vicsorgó képet, akkor mindig ott motoszkál a fejünkben, hogy a játékos, aki irányítani fogja ebben a körben, vajon minket vesz-e célba. Hiszen minél jobban áll a szénánk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az a bizonyos célkereszt ott lesz a homlokunkon. Mi pedig izzadva kuporgunk a kezünkben tartott pár kártyalap előtt, és képtelenek vagyunk eldönteni, melyiket is válasszuk.
Az sem sokkal rózsásabb helyzet, ha a lehetőségekben még ott szerepel ez a szerepkör számunkra. Kivegyük? Ezzel meg tudjuk akadályozni, hogy minket döfjenek hátba, de egyidejűleg nem is tudunk olyan lapot választani, ami hozzájáru

lna a győzelmünkhöz. De ha tovább adjuk, mit vegyünk ki? Melyik karakter az, ami még optimális nekünk, de nem ő lesz az orgyilkos célpontja?

A másik ilyen stresszforrássá avanzsáló lap, a király. Ha őt választjuk, mi kezdjük a következő kört, és mi választhatunk először kártyát, ráadásul ha elég sárga színű kerületet építettünk már fel, még extra bevételhez is juttat minket. Ki ne akarná ezt? Ám valljuk be, a játékok döntő többségében, előszeretettel döfik le a királyt. Mert miért is ne?
A taktikák szerteágazása ezzel a pár lappal is annyira nagy, hogy jobban belegondolva akár napokig is ott töprenghetnénk egy lépésünkön. Talán ezért is tartozik a Citadella a hosszabb lélegzetvételű party társasjátékok közé.
Talán pókerarccal kellene végigülni egy ilyen csatározást, de erre nagyon kevesen lennének képesek. A játék hangulata, a káosz által teremtet légkör annyira magával ragadó és szórakoztató, hogy én erre képtelen vagyok.
A legnagyobb feszültség pedig akkor ér minket, mikor a lapokat szólítja a király. Tudod, hogy ha valamelyik téged céloz meg, akkor keresztül húzhatja minden számításodat, de neked szótlanul kell tovább ülnöd és várnod a sorodra. Matatsz az érméiddel, próbálsz nem a soron lévő játékosra nézni. Hátha nem veszi észre, hogy veled kellene kibabrálnia, és itt már nem csak az orgyilkosra gondolok. A tolvaj és a mágus is képes kellemetlen perceket okozni, sőt a hadúr is.

A Citadellában, ha elég ideig vagy képes blöffölni, és megfelelő döntéseket hozni, akkor megnyerheted a játékot. Ez viszont mind-mind hatalmas stresszforrás. Ám a végén mégis mindenki nevetve áll fel az asztaltól. Gratulálnak a győztesnek, és nem az az érzés van az emberben hogy: Azta, két órát játszottunk ezzel? Hanem inkább az, hogy de szívesen játszanék még egyet vele. Akár most rögtön.

Ez a játék tehát arra tanít minket, hogy a stressz ellenére is képesek legyünk higgadt és megfontolt döntéseket hozni huzamosabb időn keresztül.

Sorozatunk következő részében a 7 Csoda nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben.  Addig is kitartás, és ne feledjétek: a társasjáték, kikapcsol, fejleszt, összehoz.

Ezek a tulajdonságok hatással vannak az életünkre nap, mint nap. Talán úgy, hogy közben észre sem vesszük őket. Néha pedig miattuk kerülünk bajba, vagy éppen szalasztunk el egy kínálkozó lehetőséget.

Ebben az írás sorozatban a társasjátékok személyiségfejlesztő hatásaival és önismereti tényezőivel foglalkozunk kicsit bővebben.

Te milyen személyiség vagy? Engedékeny? Erőteljes? Visszahúzódó? Esetleg lobbanékony? Ezek a tulajdonságok hatással vannak az életünkre nap, mint nap. Talán úgy, hogy közben észre sem vesszük őket. Néha pedig miattuk kerülünk bajba, vagy éppen szalasztunk el egy kínálkozó lehetőséget.

Nos, ezek a személyiségjegyek hatással vannak a társasjátékokkal kapcsolatos élményeinkre. Viszont ebben a közegben sokkal jobban fel tudunk figyelni rájuk, és el tudunk gondolkodni a ránk, illetve a játékunkra gyakorolt hatásaikkal.

Ebben a bejegyzésben a Bang! kártyajátékkal foglalkozunk kicsit bővebben, amit egyébként megtaláltok a Sas és Kos, a társasjátékos szaküzklet polcain, illetve a www.saseskos.hu webshopban.

A Bang! egy remek lehetőség arra, hogy felismerd a személyiségjegyeid, amik hátráltatnának a játék során, illetve hogy mely tulajdonságokat kell „leporolni” ahhoz, hogy nyertesen térj haza egy-egy vadnyugati lövöldözésből.

A játék során vadnyugati párbajhősök, gaztevők vagy éppen törvényszolgák bőrébe bújhatunk. Az adott szerepkörünk pedig meghatározza a többi játékoshoz való viszonyunkat. Igaz a játék elején csak azt tudjuk, hogy mi kik vagyunk és ki a seriff. De aztán, ahogy halad előre a játék és dörrennek a lövések, egyre több és több információt tudunk leszűrni az interakciók során.

Valamint ekkor mutatkozik meg a játék egyik legérdekesebb eleme. Lévén, hogy ez egy party játék, a résztvevők beszélgetni kezdenek, nevetgélnek, találgatnak, hogy ki kicsoda lehet. Te pedig próbálsz pókerarccal ott ülni, hogy ne derüljön ki a szerepköröd.

Aztán rád kerül a sor, és pontosan ekkor jön elő az a dolog, amit fentebb említettem. Rálősz a seriffre akkor is, ha így megtudja, hogy te egy bandita vagy? Vagy megpróbálod védeni, hogy eloszlasd a kételyét? Akkor mit csinálsz, ha a másik oldaladon ülő ember is egy bandita társad, és neki meglennének az eszközei, hogy elintézze a seriffet?

Mind-mind azon múlik, hogy mi is munkál benned a háttérben? Lobbanékony vagy, és nyílt színen rálősz a seriffre, lesz ami lesz alapon? Nem a legjobb ötlet, de közben legalább mondhatod magadban: Én, ilyen vagyok és kész! Valakine meg kell tennie.

Aztán a játék után elgondolkodva rájössz, hogy mit is mondtál ki magadban. No meg hogy jó döntés volt-e? A való életben is jó döntés lenne így viselkedni?

A Bang! egy szuper kártyajáték, a titkos szerepkörök miatt. Akár abban is segít a játék, hogy viselkedési szokásaimat felismerjem, és hogy megtanuljam kezelni az érzelmi reakciómat, ahogy az ilyen helyzetekben viselkedni szoktam. Hiszen van amikor jól megy a harc, de bizony olykor én vagyok a célpont. Ilyenkor sem az a megoldás, hogy egy-két bekapott lövés után durcásan hátradőlök és teljesen passzív maradok a játék folyamán. Akár ki is eshetek. Lehet, hogy sikert ér el a csapatom, attól még, hogy én nem vettem ki végig részemet  a küzdelemből. Ekkor is együtt örülhetünk és szó nincsen arról, hogy a nem megérdemelt győzelem ízével a számban kell felállnom az asztal mellől. Pláne, ha az elején bátran kiálltam, és az enyémek volt a legelső lövések a villongásban.

A Bang! ezt mutatja meg a játékosoknak. Hogyan reagálnak egy folyamatosan változó környezetre, ahol a kapott információk sosem biztosak, és csakis azon múlik a dolog, hogy az általunk értelmezett jelek, no meg persze kijátszott kártyalapok alapján mit hiszünk egy másik emberről. Hogyan viszonyulunk hozzá ezután. Illetve, hogy mi hogyan játszuk szerepünket.

Sorozatunk következő részében a Dixit nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben, ahol a játék azon aspektusát vizsgáljuk meg, hogy hogyan is hat ránk egy-egy képi világ és hogy mit kommunikálunk le ebből. Addig se feledjétek: a társasjáték, kikapcsol, fejleszt, összehoz.