Bruno Cathala 1963ban született Franciaországban, de 1986 óta Svájcban él. Egyike az olyan játékkészítőknek, aki azért tervezi a játékait, mert ő maga is szeretne vele játszani. Nem a piac kedvére akar tenni, hanem olyan játékokat alkot meg, amivel ő maga játszana szívesen.

Gyerekkorában az ismerősei közül ő volt az a személy, aki megvette a társasjátékokat és megtanította azt a többieknek.

Később aztán néhány szabályt módosított bennük. Majd elkezdet saját ötleteket elkészíteni. Ez a folyamat pedig annyira sikeres volt, hogy az első prototípus, amit a kiadók elé vitt, meg is jelent.

Az évek folyamán rengeteg sikeres társasjátékot tervezett. Többségét nem egymaga, hanem egy szerzőtárs segítségével. Vegyünk sorra pár híresebb játékát:

Mow:

Ez az egyszerű kártyajáték gyors játékmenetével és könnyen megtanulható szabályaival sokak kedvence lett. Ha olyan játékot akarunk, amit bátran bárkivel játszhatunk, akkor a Mow ideális választás.

A dolgunk csupán annyi, hogy minél illatosabb tehéncsordát szedjünk össze, és kerüljük el a legyekkel körülzsongott példányokat.

Cyclades:

Egy összetettebb, de elegánsan kivitelezett társasjáték, ahol a görög mitológiában kalandozva kell szigeteket meghódítani és megszerezni a győzelmet. Az egyedi mitológiai lények, az aukciós parancsválasztás teszik kiemelkedővé a többi hasonló játéktól ezt a remekbe szabott társasjátékot.

Shadows over Camelot:

A kooperatív társasjátékok egyik nagy öregje, ami manapság is több figyelmet érdemelne. A játék rengeteg érdekes opciót és feladatot kínál a játékosok számára. Sőt az áruló lehetséges megléte a csapatban teszi igazán izgalmassá a játékmenetet. Hiszen nem lehet tudni, hogy valaki csak a csapatért cselekszik úgy ahogy, vagy próbálja megakadályozni, hogy győzelmet arathassanak.

Mr. Jack:

A klasszikus társasjáték, aminek azóta hordozható „pocket” változata is készült. Utóbbinak érdekessége, hogy Bruno Cathala a zuhany alatt álmodta meg ezt a verziót. Ebben a könnyed, nyomozós társasjátékban mindenki részt vehet, függetlenül attól, hogy mennyire ismeri a hobbit. Tehát egy újabb remek gateway játékot alkotott a készítő.

Five Tribes:

Az egyik legújabb szerzeménye, ahol a mankala mechanikáját felhasználva lehet pontokat szerezni és így az öt sivatagi törzset irányítva a sivatag urává válni. Érdekessége, hogy a rabszolga lapokat meg kellett változtatni, mert nagy vihart kavart a megnevezés.

7 Wonders: Duel:

A népszerű 7 Wonders társasjáték kétfős kártyajáték változata, ami új és egyedi mechanikájával hódította meg a közönséget. Napjaink egyik legkiválóbb kétfős játéka.

Raptor:

Egy újabb kétfős társasjáték, ahol az egyik fél a tudósokat irányítja, míg a másik az őshüllőket. Bármelyikük két győzelmi feltétele közül az egyik teljesül, az a fél nyert. A játékot egy 1-9 számozott lapokkal lehet irányítani, és kiváló stratégiákat lehet ezzel a pár lappal is kialakítani. Persze nem árt tudni, hogy a másik vajon milyen lapot is akar majd kirakni legközelebb.

Ezek mellett persze még számos sikeres játéka készült el. Mint például az Abyss vagy a Dice Town.

Bruno Cathala egy igazán változatos repertoárt felvonultató játéktervező és úgy vélem megérdemelte a helyét a legnagyobbak között. Kívánunk még neki sok remek, jó játéktervezésekkel teli évet, és kíváncsian várjuk, mi lesz a következő társasjátéka, ami megjelenik.

Biztosan mindenki átélte már az új játékok okozta izgalmat: miről fog szólni? Mi lesz a legjobb taktika benne? Hogyan tudok nyerni (vagy legalább nem utolsó lenni) benne?

Új játékot ismerünk meg, új történet, új mechanika... Egy időben, ahányszor csak volt alkalmam társasjátékozni, mindig kipróbálhattam új és újabb darabokat - akár heti szinten tízet is. A végkonklúzió minden esetben ugyanaz volt: elfáradtam, vesztettem és nem is éreztem rá igazán a társasjáték ízére. Egy ilyen negatív élmény után sajnos nem is volt már sokszor kedvem újra leülni egy-egy darab elé.

Ahhoz, hogy valamelyik játékot élvezni tudjuk, meg kell ismerni. Az első alkalommal leginkább a pofonokért szállunk be a játékba - aki már játszott vele, biztosan jobban fog nálunk teljesíteni.

Személyiségünkből adódik, hogy ilyenkor hogyan viselkedünk: nyüstöljük a játékot, hogy a második menetben majd jobban teljesíthessünk vagy inkább kipróbálunk egy másik újdonságot?

Nehéz rátalálni az ideális játékra, de tény, hogy első alkalomra azt felismerni is nehéz. Nem árt, ha felmérjük, milyen igényeink lennének egy játékkal szemben. Nem szabad egyből a "Ki nevet a végén?" után fejest ugrani egy 4 órás munkáslehelyezős játékba, de megragadni sem érdemes a push your luck játékok mellett. Előfordulhat, hogy fokozatosan beleszeretünk az összetett, euro game játékokba.

Ha elsőre nem jön össze és nem azon kapjuk magunkat, hogy "jaj úgy játszanék vele még egyszer!", akkor sem kell teljesen lemondani róla. Másodjára belerázódunk majd! Személyes véleményem, hogy az állandó impulzusok, amelyeket az újabb játékok okoznak, egy idő után teljes érdektelenségbe torkollanak a játékosoknál.

Mikor érdemes új játék után néznünk? Mikor nőjük ki az egyik játékot?

Egyszer csak eljön a "bedöglött" pillanat is a társasjátékozás közben, mikor már előre tudod, hogy mit fogsz tenni a következő 6 körben és kín szenvedés a többiek lépését kivárnod. Na, ez az a pillanat, amikor nyiss az új kihívás felé!

Minden játékra minimum 3 játszási alkalmat szentelek egy jó ideje. Vagy a szabályok teljes ismerete hiányzik (esetleg döcög miatta a játékmenet) elsőre, esetleg a játékos szám nem stimmel eleinte... de harmadjára már tudok olyan stratégiát felépíteni, ami tényleg szórakoztatóvá teszi a játékot. Az, hogy mennyire jó a társas, valahol itt dől el: akarok-e vele az általam jónak gondolt stratégia kigondolása után még foglalkozni?

Mindenkit arra buzdítanék, hogy legyünk nyitottak és ismerjük meg a különféle társasjátékokat, azok minden lehetőségét kiaknázva!

 Volt már olyan veletek, hogy miközben már egy ideje halad a játszma az éppen kiszemelt társasjátékkal, egyszer csak valaki felkiált a köre után: bocs, visszajátszhatnám a körömet?

Ebben a bejegyzésben ezekkel az esetekkel, és különböző permutációival foglalkozunk kicsit bővebben.

Mi késztethet arra valakit, hogy egy már befejezett körét, meglépett lépését visszajátssza? Vagy éppen mi történik akkor, ha a játék felénél jöttök rá, hogy egy vagy több szabályt teljesen rosszul értelmeztetek? Ti mit tesztek ilyen helyzetekben?

Az ilyen eseteknek több válfaja van. A legegyszerűbb talán az, amikor félre lett értelmezve egy vagy esetleg több játékszabály. Ilyenkor két dolgot lehet tenni. Vagy lejátsszuk a már hibás szabályok szerint az éppen aktuális játszmát. Vagy a felismerés után már a helyes módon játsszunk tovább a játékkal. Utóbbi esetben természetesen némelyik játékos olyan előnyhöz juthatott a hibák segítségével, amit már nehéz kompenzálni. Ezt lehet kompenzálni némi nyersanyag kiosztásával a többi játékos részére is, de legtöbb esetben nem annyira kirívó az ilyen fajta előny, hogy kelljen ilyen eszközökhöz nyúlni.

Végső esetben pedig akár elölről is lehet kezdeni az egész játékot, vagy a befejezés után még egy partiba belekezdeni.

Ennél nagyobb gondot szokott jelenteni egy olyan játékos, aki folyamatosan meggondolja magát. Nem képes megnyugodni, hogy a köre nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Nem vette észre az összes lehetőséget, vagy csak elsiklott egy szabály felett, és ilyenkor szokta azt kérdezni, hogy: "Bocs, visszajátszhatnám az utolsó körömet?"

Ugye veletek is megesett már ez a dolog?

Játékról lévén szó, legtöbbünk meg szokta engedni az illetőnek ezt. Egy-két alkalommal mindenképp, de egy idő után mindenkinél betelik a pohár.

Nagyon romboló hatása tud lenni a játékélményre, ha valaki folyamatosan visszapörgeti az eseményeket. De mit lehet tenni ilyenkor?

Nem túl empatikus módszer, de sok esetben csak ez működik: nemet kell mondani. Vagy egyszerűen nem ülünk le vele játszani egy ilyen típusú játékkal.

A talán legmegfelelőbb módszer viszont az lehet, ha elmagyarázzuk neki a játék megkezdése előtt, hogy a döntés, amit hozott végleges lesz és nem lehet folyamatosan módosítgatni rajta. Remélhetőleg megérti az illető és tartani is fogja magát hozzá.

De milyen társasjátékok esetén szokott ez előfordulni a leginkább?

Az úgynevezett AP heavy társasjátékok esetén. Ami nagy analitikus gondolkodást igényel és bizonyos fokú előretervezési készséget. Ezek tipikusan Euro és Heavy Euro társasjátékok szoktak lenni, de előfordulhat a wargamek esetében is.

Talán az egyik legjobb példa rá a Five Tribes. Amikor a játék elején vagyunk, rengeteg lehetőség közül kell mérlegelnünk, és nagyon gondosan meg kell választanunk a lépéseinket. A játékban minden lépéssel pontokat lehet szerezni és nekünk meg kell találnunk a stratégiánkat, amit követni szeretnénk a játék folyamán.

Aztán persze a többi játékos keresztülhúzza a számításunkat, és mi tervezhetünk újra. Ez pedig nem kevés tervezéssel és stresszel jár. Ezért például ennél a játéknál meg szoktuk engedni azt, hogy az illető a lapkák szélére fektetve a bábukat lemodellezze a lépését, hogy könnyebben átlássa, amit kigondolt a körére.

Ezen kívül természetesen rengeteg olyan játék van, amire a fent leírtak igazak, és napestig lehetne sorolni a konkrét példákat is, de a bejegyzés túl hosszúra nyúlna, úgy hogy itt  fejezném be a mondandómat.

Ne feledjük tehát megfelelően kezelni az ilyen fajta játékostársainkat és megfelelő módszerek alkalmazásával kiküszöbölni az ilyen szituációkat.

Az Arcadia Quest egy úgynevezett dungeon crawl társasjáték. Ám sok mindenben különbözik a társaitól. Itt mindenki egy csapatot irányít, és a játékosok a játék által kiállított ellenfelek és küldetések mellett, egymás ellen is harcolnak. Nincs kooperáció, nincs kegyelem. Csak némi ideiglenes szövetség, amit aztán a megfelelő pillanatban felrúgva előnyt szerezhetünk.
A játék úgynevezett scenariokra, küldetésekre van osztva. Ebből kiválasztva egyet kell a modulálható térkép elemeket összerakva megalkotni a játékteret. Berendezni a megfelelő tárgyakkal és szörnyekkel a csata helyszínének. Majd mindenki kiválasztja a csapata tagjait draftolós módszerrel és már indulhat is a küzdelem.
A játéknak már ezen a pontján fontos önismereti tényezőket fedezhetünk fel. Mik alapján is választjuk ki a csapatunk tagjait? Jó alaptulajdonságai legyenek, vagy éppen a természetes képessége legyen később használható? Vagy legyen jól hasznosítható a többi csapattag számára?

A játék folyamán egy körünkben egy hősünket aktiválhatjuk, majd cselekszünk vele. Összesen három mozgáspontunk van, amivel ajtókat nyithatunk/csukhatunk és haladhatunk a pályán. Valamint lehetőségünk van egy tárgyunk kimerítésére (fegyver esetén) és támadhatunk egy szörnyre, vagy éppen a másik játékos egy csapattagjára.
Ennél a pontnál szintén fontos dolgokat tudhatunk meg magunkról. Inkább a szörnyet támadjuk meg, vagy a másik játékos hősét? Mennyire akarunk ártani a másiknak, még ha nem is hasznos már a céljaink elérésére? Melyik tárgyat merítjük ki? Melyik karakterrel lépünk? Feláldozunk valakit a későbbi célok eléréséért, vagy inkább hátrébb tartjuk a fontosabb karaktereket?

Az Arcadia Quest világában a város utcáin sok kincs hever, arra várva, hogy felmarkoljuk őket. Ezek előnyökhöz juttathatnak minket valamiféle varázsital formájában, vagy éppen kincsesládák, amikkel több pénzünk lesz vásárolni a következő küldetés előtt. Ezeket felvéve a karakterünk óhatatlanul célpontja lesz a többiek támadásának. Vagyis, már ha ők ilyen játékosok. Lehet, hogy nem a pénz érdekli majd őket, hanem hogy befejezzenek egy küldetést és így megnyerjék a játékot.
Valamint ha már a pénz szóba került. Összeszedett aranyainkból különféle felszereléseket vásárolhatunk, amivel erősebb karaktereket hozhatunk létre, de vajon milyen tárgyakat veszünk meg? Plusz támadási lehetőséget adó fegyvereket? Vagy páncélokat, hogy több életünk és védelmünk legyen? Esetleg kiegészítőket, amiket egy támadás során aktiválva plusz kockákhoz juttat minket?

Ezek mind-mind olyan döntések és helyzetek, amik fontos részét képezik ennek a játéknak, és ami alapján elgondolkodva, fontos dolgokat tudhatunk meg magunkról a döntéseink hátterében. Ti hogyan vélekedtek erről a dologról? Milyen stratégiával vágtok neki egy AQ kalandnak? Vagy éppen rábízzátok magatokat a gyors döntésekre, és éppen a kedvező lehetőségeket választjátok? Írjátok meg véleményeteket és észrevételeiteket!

Bruno Faidutti francia játéktervező eredetileg történelemből diplomázott. Dolgozatának témája az unikornis realitásáról a reneszánsz korban. A társasjáték iparba az 1990-es években került, és azóta több mint negyven társas és kártyajátékot adtak ki a nevével. Sok ezek közül más alkotókkal együtt működésben.

Vegyünk pár példát a legsikeresebb és talán legismertebb játékaiból.

Citadels: Ennek az ötletes kártyajátéknak a mai napig van rajongótábora, és olyan kedvelt és sokat használt mechanikát hozott be szélesebb körökbe a társasjátékosok világában, mint a titkos identitás választása.

A játék során a feladatunk, hogy különböző épületeket építsünk fel úgy, hogy minden körben más-más személyiséget alakítunk a városban lakók között. Ennek megfelelően pedig más akciókat hajthatunk végre. Így a játékmenet állandóan változik és érdekes marad. Sőt, néha kaotikusnak is tűnhet azoknak, akik elvesztik a fonalat valahol.

Mission: Red Planet: A játék során asztronautákat kell a Marsra juttatni a kártyalapokon szereplő parancsok segítségével. Majd az ott lévő többség alapján a három pontozási körben lehet pontokat szerezni. Ez a játék hasonló mechanikát tartalmaz az előzőhöz mérten. Viszont itt mindenkinek személyre szabott szerepkör paklija van, amik közül válogathat. A játék annyira népszerű volt, hogy nemrégiben újra nyomtatásba kerül. Sőt egy kis hold is kering már a vörös bolygó körül, ami extra taktikázási lehetőséget nyújt a játékosok számára.

Raptor: Ez a tavaly megjelent két fős társasjáték igazi gyöngyszem a két fős játékok körében. A játékot csupán kilenc lap vezérli minden játékos részéről, és ezek taktikus kijátszásával lehet mozogni a pályán vagy éppen végrehajtani a rajta lévő speciális akciókat.

Az egyik játékos egy tudós csapatot irányít, akik az elveszett szigetre érkezve a raptor kölyköket akarják elrabolni, míg a másik magát a raptor anyát és a gyermekeit irányítja. Az ő feladat az lesz, hogy megvédje a kicsiket minden áron, akár úgy is, hogy megeszi az összes tudóst.

Queens Necklace: Ebben a játékban egy úgynevezett set collection mechanika szerepel és a feladat, hogy minél több gyémántot gyűjtsünk össze a játék végére. A játék eredetileg 2003-ban jelent meg, de nemrégiben újra kiadták, bizonyítván azt, hogy egy igazán remek darabról van szó.

Dwarf King: Egy különleges ütés vivő kártyajáték, ahol csupán három kártyasorozat létezik. Viszont rengeteg speciális lap van, amik megfűszerezik a gyors játékmenetet. Valamint különféle küldetések is szerepelnek a játékban, amik minden körben más stratégiát követelnek meg a játékosoktól.

A fenti játékokból jól látható, hogy Bruno Faidutti egy igazán színes és széles rétegek által kedvelt és elismert játéktervező. Társasjátékaival és kártyajátékaival szinte minden társasjáték rajongó gyűjteményében találkozni lehet. A komolyabb gyűjtőkében mindenképpen.

Ebben a bejegyzésben azzal foglalkozok, hogy a mostanság népszerű és egyre nagyobb teret hódító, egyszerű, könnyed és gyors szórakozást ígérő játékok milyen hatással is vannak vagy lehetnek a társasjátékokra a jövőben.

Talán a legszemléletesebb és relevánsabb példa erre az év társasjáték díj (Spiel des Jhares 2016) nyertese, a Codenames vagyis a Fedőnevek játék.

A Fedőnevek játék egy szimpla szó asszociációs játék, ami mechanikájánál fogva egyszerű és a széles közönségnek is könnyen érthető szabályokat tartalmaz. Nem kell hozzá semmilyen furfangos szabályokat, kifejezéseket és technikákat ismerni, hogy sikerélményt szerezzünk vele. Kiváló arra, hogy valakit bevezessünk a hobbiba, vagy csak éppen gyors játékélményt nyújtson két komolyabb társasjáték parti között

A baj ott van, hogy nem ennél a funkciónál marad meg a játék. Előtérbe helyeződik és azon kapjuk magunkat, hogy egész este ezt a játékot játsszuk. Félreértés ne essék, ezzel semmi baj. Aki élvezi a játékot, annak tökéletes választás egy könnyed este eltöltésére.

Az ilyen fajta játékok másik nagy előnye, hogy nagyobb játékosszámot tud kiszolgálni. Míg az euró stílusú, vagy éppen americana trash játékok általában 2-6 főre építik a játékokat, ezek a játékok minél nagyobb létszámú csapatot igényelnek.

Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy nem akarunk kihagyni senkit. Nem vonulunk félre hárman vagy négyen, hogy egy tartalmasabb társasjátékkal töltsük az időt, hanem elővesszük ezeket a könnyed, szociális játékokat.

De miért is szeretik az emberek ennyire az ilyenfajta játékokat mostanság? Mert instant sikert ígér. Nem kell úgynevezett Brain Burning folyamaton keresztülmenniük. Nem kell sokat gondolkodni, tervezni, taktikázni. Egyszerűen tíz-húsz perc alatt megszerezhetik a jóleső sikerélményt.

Ez a trend egyre inkább előtérbe kerül és hogy hol a vége? Nos, ezt még nehéz megmondani. Minden esetre az idei év megjelenő játékai között is rengeteg ilyen típussal találkozhatunk.

Hogy ki fog dönteni a népszerűségi hullám emelkedéséről vagy éppen süllyedéséről, azok maguk a fogyasztók lesznek.

Talán csak én érzem így a környezetemből fakadó impulzusok és visszajelzések miatt, de korszak váltó méreteket öltenek a partijátékok. Ti hogyan vélekedtek erről a dologról? Inkább a komolyabb vagy éppen tartalmasabb játékok elé ültök le szívesen, vagy a party jellegű szociális játékokkal játszotok?

A Kincsvadász egy könnyed, a draftolásra épülő társasjáték. A fő mozgatórugója a pakli kártya, amit minden körben a játékosok újra draftolnak egymás között. Mindenki kilenc lapot kap, amiből kivesz egy lapot maga elé (képpel lefelé), majd tovább adja a többit mindig a körnek megfelelő irányba. Így a végére kilenc olyan lapja lesz a játékosoknak, amit ők választottak. Jobb esetben.

A játék első stressz helyzete már ilyenkor megszületik. Ugyanis sokszor fordul elő, hogy nem olyan lap érkezik vissza, amivel számoltunk, hogy visszaér hozzánk. Bizony ilyenkor egy nem optimális döntést kell hoznunk. Ráadásul lehet, hogy az eltervezett taktikánkat is fel kell adnunk a körre vonatkozóan.

Aztán jön a következő lap, és ismét megváltozik minden. A táblát vizslatjuk és azon töprengünk, hogy melyik kincskereső helyet adjuk fel esetlegesen, hogy egy másikat biztosan meg tudjunk szerezni.

A játék mechanikájából kifolyólag vagy a legkevesebb vagy a legtöbb számértékkel kell rendelkeznünk, egy-egy helyszínen, hogy megszerezzünk egy oda rakott kincs lapkát. Ráadásul nem csak a kincskereséssel kell foglalkoznunk. Ugyanis a táborhelyeinket közben folyamatosan goblin banditák ostromolják. Ezt megvédeni csak őrkutyákkal tudjuk, vagy ha elég szerencsések vagyunk a pakliban kiválaszthatjuk a goblinijesztő lapot is, ami automatikusan megvéd minket.

Aki nem védi a táborát, annak a megszerzett kincseiből bizony rabolni fognak, ráadásul aki a legtöbb értékű őrkutya lapokat rakta le a fordulóban, az el is viszi ezeket a goblin lapkákkal együtt.

A stressz oldása minden fordulóban megkönnyebbülést és vidám perceket hoz ebben a játékban. Ugyanis a draft végeztével a lapokat sorra fel kell fedni a helyszíneken haladva, és nagyon jóleső érzés, amikor sikerült megszerezni egy-egy hőn áhított, nagy pontértékű leletet. Viszont jeges meglepetés is érhet, amikor valaki egy bónusz lap segítségével hirtelen fölénk, vagy alánk tud menni értékben.

A játék csupán öt fordulóból áll így egy-egy játszmát gyorsan le lehet zavarni, és már is mehet a következő. A bónusz lapkák felhasználására is építhetünk. Bár ez még nagyobb stresszel járhat egyesek számára, hiszen mindenki látja előttünk a lapkát, és lehet, arra törekednek majd, hogy ne tudjunk sok pénzt bezsebelni érte.

Ez a minimális játékos interakció az, ami egyedivé és nagyon hangulatossá teszi a kincsvadász társasjátékot. A feszültség végig jelen van a játék folyamán, de nem olyan szinten, hogy zavaró legyen a játékosok számára. Van aki sokat töpreng egy-egy kártyaválasztásán, de ez mind hozzáad a játékélményhez, mind növeli a feszültséget, ami minket is jobb döntésekre ösztönözhet.

Te milyen taktikát alkalmaznál a játék folyamán? Bónusz lapkákat gyűjtenél, hogy utána nagy bevételt szerezz velük? Az őrkutyák begyűjtésével tennéd védtelenné a többi játékost a goblin támadások ellen? Vagy esetleg csak minél több kincset, esetleg pénz tallért gyűjtenél be?

Ebben a bejegyzésben azzal foglalkozunk kicsit részletesebben, hogy mi a különbség a kicsi és a nagy kiadók között. Melyiknek mik az előnyei, hátrányai. Hogyan befolyásolják a társasjáték piac alakulását. Vágjunk is bele.

Véleményem szerint a kisebb kiadók, akik meg tudták vetni a lábukat a piacon sokkal vonzóbbak és jobb lehetőséget nyújtanak mind a készítőknek, mind a fogyasztóknak. Esetükben a merészség, és az üzleti kockázatvállalás még kínál olyan lehetőségeket, amikből az igazán nagy játékok születhetnek. Persze ez nem kizáró ok, hogy a nagyobb cégek is megjelentessenek olyan játékokat, amik garantált világsikerek lesznek.

Vegyük például a Days of Wonder kiadót. Évente egy nagy dobozos társasjátékot jelentetnek meg. Idén ez a Quadropolis, míg tavaly a Five Tribes. Mindegyik átütő sikert aratott a szakmai zsűri és a játékosok körében egyaránt. Bár ez szinte az összes játékukkal így volt. Gondolok itt a Ticket to Ride, Mr. Jack vagy éppen a Small World társasjátékokra.

Játékaival minden esetben eltalálja azt az úgy nevezett „swet spot”-ot, ami annyit tesz, hogy minden játékostípus megtalálhatja benne a számítását. A kezdő, casual gamer is, és a már edzett, vérbeli társasjátékos is.

A kisebb cégek közül a Cool Mini or Not és a Tasty Minstrel Games cégeket említeném meg.

Előbbi az utóbbi években nőtte ki magát nagy céggé, olyanná, akivel számolni kell az iparban. Sőt mi több, saját CON (összejövetel) rendezvényeket is tart. Ám a naggyá válás átkának árnya bizonyos módon rájuk vetült az utóbbi időkben. Úgy tűnik, túlvállalták magukat. Számtalan Kickstarter projektjük fut szimultán. S bár a kampányok sikeresek, az időkeretekből rendszerint kicsúsznak. Ez pedig sok elégedetlen támogatót szült.

A Tasy Minstrel Games viszont véleményem szerint még egy olyan cég, ahol vevők az új ötletekre és sok újító hatású játék jelenhet meg a kezeik között. Vegyük példának a Belfort játékot, vagy az Orleans-t, vagy akár a Village-et. Mind-mind olyan egyedi és a maguk módján fantasztikus társasjátékok, amik elrugaszkodnak vagy éppen teljesen új módon közelítenek a megszokott zsáner elemekhez. Amerikai cégről lévén szó némely játékukhoz nagyon nehezen lehet hozzáférni sajnos (Scoville).

A legnagyobbak mint például a Hasbro vagy Pegasus Spiel viszont a tömegtermékek felé tendálnak. A hipermarketekben kapható társasjátékok tömeges eladása és az átlag fogyasztó kiszolgálása a feladat. Éppen ezért úgy vélem, hogy ezek a cégek nem a megfelelőek, ha újdonságot, igazi egyediséget keresünk a hobbiban. Persze jó móka is lehet a Monopoly, Jenga vagy éppen az Uno, de mindenki tegye a szívére a kezét. Ugye nem itt tart már a társasjátékozás világa?

A világ persze afelé tart, hogy a nagy cégek bekebelezik a kicsiket és egy nagy globális vállalat jön létre majd. Fikciónak hangzik? Pedig nagyon is valóságossá válhat a dolog. Ami sajnos a társasjátékozás világát is elérte.
Idén a Z-Man Games több kisebb vagy éppen nagyobb céget is magába olvasztott. Valamint olyan szabályozásokat is bevezetett, ami hátrányosan érinti az internetes vásárlókat. Döntésüket azzal indokolták, hogy így akarják ösztönözni az embereket arra, hogy a helyi üzletekben vegyék meg a játékokat, valamint az üzleteket is így akarják megvédeni a kegyetlen árháború miatt.

Működni fog a dolog? Csak az idő a megmondhatója. Az, hogy a szervezett események szerintük majd több embert fog bevonzani az üzletekbe vagy a hobbiba? Ki tudja.

A Dead of Winter egy kooperatív társasjáték, vagy némely esetben fél kooperatív. A játékosok által alakított túlélők közé ugyanis akár egy vagy két áruló is keveredhetett, akik önös céljaik érdekében képesek feláldozni az egész kolónia biztonságát.

Ez az aspektus adja a játék önismereti és személyiségmegismerő tényezőjét. A történet a zombi apokalipszis szokásos története. A világot a zombik uralják, ráadásul beköszöntött a hideg és kegyetlen tél is. Ami mégis kiemeli a zombis társasjátékok tömegéből az a játékosok közti belső feszültség, interakció. Akár csak ha azzal a bizonyos híres TV sorozattal játszanánk, amikor leülünk a Dead of Winter elé.

A játék elején kiosztásra kerülnek a szerepkör kártyák és az egyéni küldetések is. A szerepkörök határozzák meg, hogy túlélő vagy áruló lesz belőlünk. Esetleges áruló kilétünket persze érdemes minél tovább leplezni, mert ha egy szavazás alkalmával a többiek úgy döntenek, hogy az általunk játszott karaktert kizárják a kolóniáról, akkor könnyen rajta veszthetünk.

Az egyedi célok pedig csak még érdekesebbé teszik ezt az amúgy is izgalmas játékot. Mindenki küzd a közös célért, ami a küldetésben meghatározott krízis közös leküzdését jelenti. Viszont e mellett mindenkinek egy személyre szabott feladatot is végre kell hajtani ahhoz, hogy nyerjen. Ez lehet bizonyos mennyiségű étellap megszerzése a kezünkbe vagy éppen bizonyos számú túlélő becsábítása az egyre szűkösebbé váló kolóniánk területére.

Ezek a dolgok adják a Dead of Winter egészen egyedi dinamikáját. Bevállalunk-e egy hazugságot az önös célunk érdekében? Ezzel megkockáztatjuk, hogy száműzetésbe küldenek vagy árulónak néznek minket? Mikor próbálunk meg reménytelen helyzetet teremteni a túlélők számára, ha áruló szerepkört kaptunk?

A játék során újabb karakterekre, felszerelésre és készletekre tehetünk szert, amik segíthetnek a céljaink elérésében, vagy éppen a csapat érdekeit szolgálhatjuk vele. De dönteni nekünk kell, hogy mire használjuk ezeket. Ahogy azt már fent is említettük.

Ezek az elemek pedig egyre fokozzák az izgalmakat és a játékosok közti bizalmi viszonyok akár egy pillantás alatt is felbomolhatnak. Főleg, ha minden körben akár újabb és újabb kisebb krízissel is meg kell küzdenünk.

Te milyen taktikát alkalmaznál árulóként? Mennyire mernél önös érdekből cselekedni? Mennyit áldoznál be a csapat érdekében? Ki tudnád szúrni az árulókat?

A Dead of Winter tehát sok érdekes kérdést vet fel bennünk a személyiségünkkel kapcsolatban, és hogy hogyan is viselkednénk egy hasonló helyzetben. Természetesen mivel csak egy társasjátékról van szó, nem vérre megy a dolog, hanem csak pár karton figura sorsával játszadozunk.

Eric M. Lang azon kevés társasjáték tervezők közé tartozik, akik nem kifejezetten egy stílusban vagy zsánerben alkotnak. Munkássága több mint 15 évre nyúlik vissza, ami alatt számos műfajban alkotott játékokat. Hagyományos táblás társasjátékok, kártyajátékok, gyűjtögetős kártyajátékok (TCG), élő kártyajátékok (living card games-LCG), figurás játékok, sőt még MMORPG-hez írott anyagok, továbbá facebook játékokat is tervezett. Eddig megjelent munkái, amik közül sok koprodukcióban vagy tanácsadóként vett részt, több mint száz játékra tehető.

A társasjáték tervezésbe bevallása szerint a Magic: The Geathering kártyajáték hatására vágott bele. Újragondolta addigi életét és átszervezve azt, a játéktervezésnek szentelve. Azóta is töretlenül űzi a szakmát. Folyamatosan több játékot tervez egyszerre, sok esetben tíznél is többet. Bár mostanában megpróbál öt-hét játékra fókuszálni csak egyszerre.

Játékai szerte a világon meghódították a közönséget és nagy elismerést vívott ki magának. Bátran állíthatjuk, hogy napjaink talán legjobb társasjáték/kártyajáték tervezőjéről beszélünk. De milyen játékokat is tervezett? Nézzünk meg párat kicsit részletesebben:

Dice Masters: Ezzel a játékkal a kockaépítés zsánerét hozta be a társasjátékok világának köztudatába. A különböző képregényes vagy egyéb fantázia világokból vett hősöket, szereplőket kockák szimbolizálják. Ezeket kihúzva a zsákokból csatáznak egymás ellen a felek, és attól függően, hogy a játéktér melyik részén használják fel a kidobott eredményeket, különböző akciókat hajthatnak végre. Ennek elődje volt a méltán híres Quarrioirs.

Call of Cthulhu/ Lord of the Rings LCG: Az úgynevezett living card gamek a gyűjtögetős kártyajátékok, mint például a Magic: The Geathering utódjainak tekinthetőek. Időről időre új kiegészítők, kártyacsomagok jelennek meg hozzájuk, amivel bővíteni lehet a játékélményt. Viszont lényeges különbség a TCG-hez képest, hogy nem randomizált lapokat tartalmaznak a csomagok. Fixált, minden lapot tartalmazó dobozokat vehetünk belőlük, így nem kell aggódni, hogy bizonyos lapok nem lesznek meg, amire annyira vágyunk.

Warhammer Invasion, Chaos in the Old World, Warhammer 40k: Conquest kiterjedt és alaposan kidolgozott világában is megmutatta tehetségét, és mind kártyás, mind táblás játékokat tervezett az univerzumhoz. A rajongók elvárása mindig is magas volt ennél a zsánernél, de biztosan állíthatjuk, hogy ezt a lécet is megugrotta.

Blood Rage: A viking témájú társasjáték különlegessége, hogy többféle stílust ötvöz. Van benne pakli építés, miniatűrös harc, munkás lehelyezés, akció választás. Ezek mesteri elegye nyújt felejthetetlen élményt a játékosoknak. Méghozzá annyira, hogy idén (2016) jelölve lett 'Az év összetett társasjátéka' díjra.

Arcadia Quest: Az úgynevezett dungeon crawl stílus egyik legnépszerűbb képviselője lett ez a társasjáték. A játékmenet egészen egyedi, hiszen nem csak a közös ellenségek ellen küzdenek a játékosok, hanem egymás ellen is. Ez pedig minden alkalommal változatos, és fordulatos játékélményt nyújt.

Ezen kívül sok más társasjátékot is tervezett vagy közreműködött benne társ szerzőként, mint például az XCOM: The board game. Valamint kipróbálta magát a számítógépes játékok terén is a Duelyst nevű játékkal.

A fentiek tükrében mondhatjuk, hogy Eric M. Lang napjaink legkreatívabb játéktervezői közé tartozik. Játékai sorra hódítják meg az embereket, és a folytatásért sem kell aggódni. Olyan játékok fognak napvilágot látni még a közeli jövőben, mint a The Others: 7 Sin, The Godfather vagy éppen a Bloodborn kártyajáték.