Ebben az írás sorozatban a társasjátékok személyiségfejlesztő hatásaival és önismereti tényezőivel foglalkozunk kicsit bővebben.

Mit látsz meg egy képben? Mire figyelsz fel először ha ránézel egy festményre? És ha hallasz hozzá egy kis történetet?

A Dixit nevű játék ezekre a kérdésekre építi fel a játék menetét. Ebben a könnyed party játékban számos érdekes és néha egészen bizarr képekkel találkozhatunk a kártyalapokon. A feladatunk, hogy a játékosok által kirakott képekből kitaláljuk, melyikre is gondolt a soron lévő játékos, miután elmondta a képhez tartozó történetet.

A játék nagyon nagy szabadságot ad, hogy hogyan is fejezzük ki magunkat. Nem mondhatunk túl sokat, de túl keveset sem. Hiszen a cél, hogy a játékos társaink egy része kitalálja melyik lapot tettük mi le. Ez sokszor nehezebb feladat, mint gondolnánk.

Le kell vetkőznünk a verbális gátlásainkat és a szerepléstől való félelmeinket. Sok embernek ez nehezen megy – ezért is vannak a party játékok, hogy az ilyen gátlásokat oldják, és opciót kínáljanak más, az egészségre káros módszerek mellett. Ez pedig nem elhanyagolható tényező az ilyen játékoknál.

A Dixit pedig mindezt olyan könnyed eleganciával teszi meg, mint egyik másik játék sem.

Ránézünk a festményre, és mondjuk egy bohóc áll rajta a reflektorfény alatt. Aztán hosszas gondolkozás után csak annyit mondunk a játékostársainknak: - Ez a te időd!

Ebből kell asszociálniuk a többieknek arra, hogy milyen képet válasszanak ki a saját kezükben tartott lapokból, és arra, hogy melyik lehet majd az igazi a végén választható összes lap közül.

A kérdés az, hogy kinek melyik részlete fogja megragadni a figyelmét egy festménynek, amiből erre a kis félmondatra fog következtetni.

Az persze segíthet, ha egy összeszokott társaság ül le játszani együtt, hiszen könnyebben kitalálhatják, mire is gondolt a másik –  de ez nem garancia ebben a játékban. Ilyenkor ébrednek rá az emberek a lényegre: mennyire ismerem a játékos társaimat? Honnét tudjam, hogy mire gondolnak? Vagy az ellenkezője: vajon ők tudni fogják, hogy én mire gondoltam?

A szavazás közben már azon agyalsz, hogy te milyen történettel fogsz előállni. Melyik képet fogod választani. Milyen ábra vagy alak mozdított meg benned valamit, amiből egy kis történetet tudsz fűzni a kép mellé. Ha nem is történet lesz a vége, hanem csak pár mondat, akkor is frappáns legyen és ne túl nyilvánvaló utalás.

Ez a nyakunkba szakadt szabadság nagyon felszabadító tud lenni, és néha elképesztően vad történeteket szül, vagy éppen olyan vicceseket, hogy gurulunk a nevetéstől – én éppen ezt szeretem a Dixitben. Ki tudom élni a kreativitásomat és el tudok játszani a képzeletemmel a képet nézve, hogy megalkossam azt a történetet, amivel a többieket éppenséggel 

teljesen összezavarok, vagy reményeim szerint, egy-két ember tudja majd, hogy mi áll a kusza kis mese hátterében.

A lapok pörögnek, és azt veszem észre, hogy máris vége a játéknak: beért valaki a célba – jobb esetben az én nyulam. De ha még sem, sebaj, hiszen mindig van egy következő kör. Az ilyen játékoknál sosem lehet leállni egy játék után. Sokszor egy egész estét kitöltő program lesz a játékból, és a többi társas ott hever durcásan az asztalon.

A Dixit tehát arra tanít minket, hogy ne féljünk kifejezni a képek által kiváltott érzelmeinket, és hogy ezeket megfelelő formába tudjuk közölni. Vegyük észre az apró kis részleteket és gondolkozzunk el egy-egy kis momentum jelentőségén.

Végeredményben pedig arra is, hogy tudunk jól szórakozni „elegendő” mennyiségű alkohol nélkül is.

A játékot megtaláljátok a Sas és Kos, a társasjátékos bolt polcain is, vagy akár a webshopjában a www.saseskos.hu oldalon.

Sorozatunk következő részében a Pandemic nevű játékkal foglalkozunk kicsit bővebben, ahol is az együttműködésre való készségünket és az irányítás orientáltságra való hajlamunkat vesszük górcső alá a játék segítségével. Viszont addig se feledjétek: A társasjáték, kikapcsol, fejleszt, összehoz.